Szentivánéji tűzugrás

Szent Iván (június 24.) a fény napja, hiszen a nyári napforduló szomszédságában áll. A szentivánéji ünnepségek legfontosabbika a tűzgyújtás és a hozzá kapcsolódó énekek. Ezekkel az év leghosszabb napját ünnepelték ősidők óta, hiszen a napfordulókat a keresztény egyház létrejötte előtt is megünnepelték Már Egyiptomban is tűzugrással ünnepelték a Nap évenkénti megújulását , s kívánták mágikus úton elősegíteni. A keresztény egyház Szent Jánost tette a napforduló védőszentjévé, ünnepe a 5. század óta vált általánossá. Az egyház a középkori liturgiájába építette és „megkeresztelte” ezt az igen ősi ünnepet. A XVI. század óta jelen van a magyar népi hagyományban a Szent Iván napi tűz, bár már az ősmagyarok tűzimádatát is dokumentálták a kortársak. Olyan nagy jelentőségű ünnep volt, hogy a június hónapot Szent Iván havának nevezték. A Szent Iván-napi tűzgyújtáshoz különböző hiedelmek, mágikus szertartások fűződtek. Mágikus célú volt a szentivánéji tűzgyújtás, de gyógyító hatást is tulajdonítottak neki. A máglyát illatos virágokból és gyógynövényekből rakták A tűzugrásnak termékenységfokozó hatást is tulajdonítottak. Jelentése volt annak, hogy ki kivel ugrik párban, ki előtt ér földet. Abból, hogy a leányok miképpen ugorták át Szent Iván tüzét, jósolni szoktak a férjhez menésre. Tűzugrálás közben ezt kiáltották: "Kezem, lábam ki ne törjön, minden csontom összeforrjon!" Egymást így biztatták: „ Ne félj pajtás, ugord át, nem süti meg a pofád!” A tűzugrásnak egészség­ és szerelemvarázsló célja is volt.