Oswald Spengler közvetlenül az első világháború után adta ki monumentális történetfilozófiai művét, melynek jelentősége Herder, Burckhardt és Lamprecht munkáihoz mérhető, s mely döntően befolyásolta a század derekának gondolkodástörténetét. Spengler, aki az említetteken kívül Goethe és Nietzsche eszmei örökösének is tekinthető, a magyar szellemi élere is megkülönböztetett hatást gyakorolt; ékes bizonyítéka ennek például Szerb Antal világirodalom-története, melyben lépten-nyomon találkozunk a nevével. A filozófus a világtörténelmet a szellemtörténet jegyében fogja fel, s a keletkező és elhaló kultúrkörök egymásutánjának tekinti. Úgy véli, hogy a történelmet az „átélő” intuíció segítségével ismerhetjük meg. A haladás fogalmát kiiktatja a históriai vizsgálódás területérő, s – akárcsak Bergson vagy Teilhard de Chardin – a tömegkultúrát, az uniformizálódást ostorozza. Hogy Spengler történetfilozófiája ma mennyire elfogadható, „ezen vitatkozzanak a történettudósok” – szögezhetjük le Szerb Antallal, aki így folytatja: „Az irodalomtörténet számára Spengler nagyságához nem fér kétség. Nemcsak stílusának gyönyörű világosságáért (őt igazán nem elehet »ködös« németnek mondani!), nemcsak történetmegvilágító nagyszerű ötleteiért, hanem elsősorban azért is művészi érték, mert a történelem egészét műalkotássá formálta, tökéletes szerkezetű épületté alakította az emberiség múltját, azt tette, ami csak a legnagyobb művészeknek adatik meg: értelmet vitt az értelmetlenségbe.”
Oswald Spengler (Blankenburg am Harz, 1880. május 29. – München, 1936. május 8.) német filozófus, az életfilozófiák egyik kiemelkedő képviselője, politikai író, a konzervatív forradalom elméletének egyik teoretikusa.
Spengler főműve, A Nyugat alkonya, részben olvasmányos stílusának, részben radikális problémafeltárásának köszönhetően széles körökben gyakorolt hatást. A könyv eladási példányszáma rekordot döntött. Thomas Mann alapvetően mély filozófiai műnek nevezte, a fausti kultúrára vonatkozó jövőkép és a művészet lehetséges jövőjének megítélése miatt azonban később inkább a műhöz való kritikai viszonyulása került előtérbe, ugyanakkor mindvégig mély tisztelettel beszélt Spenglerről. Ludwig Wittgenstein kifejezetten kedvelte Spenglert. Theodor Adorno külön tanulmányban foglalkozott Spenglerrel, főleg olyan elemekre utal, mint amilyen a tömegművészet, a világvárosi neonomadizmus, a propaganda, a reklám és a sport spengleri analízise. A történész szakma korabeli képviselői kifogásolták a szinoptikus látásmódot, az analógiákra épülő morfológiai módszert, s kivesézték a legapróbb tárgyi tévedést is. A kritikai hang jellemző Ernst Troeltsch és Friedrich Meinecke recenzióira is. Manfred Schröter és Eduard Meyer recepciója viszont azt hangsúlyozta, hogy mindenekelőtt a mű összkoncepciójában rejlő termékeny elemekre és felismerésekre kell figyelni, s ezeket alapvetően nem változtatják meg a kritizált részletek. Raymond Aron Oswald Spengler elemző készségét méltatta. Arnold J. Toynbee többször hangot adott Spenglerhez való kötődésének. Spanyolországban pedig José Ortega y Gasset segített tanai elterjesztésében. Olaszországban a liberális Benedetto Croce viszont Vico-epigonnak nevezte, s keményen bírálta. Dél-Amerikában egy argentin professzor, Ernesto Quesada, már 1921-ben előadássorozatot tartott Spengler filozófiájáról. Az Amerikai Egyesült Államokban Henry Kissinger doktori disszertációját 1950-ben részben Spengler bölcseletéről és politikai realizmusáról írta. A német filozófus jövendöléseit „meghökkentően pontos jóslásoknak nevezte”. Spengler történetfilozófiai felismeréseit később hasznosította a nemzetközi politikai és diplomáciai gyakorlatban is. Zbigniew Brzezinski mint gyakorló politikus méltatta Spengler gondolatait: „A Nyugat alkonya sok olyan dolgot mond el, melyek jelentősek korunk problémái szempontjából”. A Nyugat alkonya olvasója és méltatója volt Ezra Pound is.
(Forrás: wikipédia, moly.hu)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése