Carlo
Goldoni az 1751-ben bemutatott Mirandolináról
- eredeti címén A fogadósné-ról -
így ír emlékirataiban:
- eredeti címén A fogadósné-ról -
így ír emlékirataiban:
"Mirandolina,
a bájos, okos firenzei fogadósnő, akaratlanul is meghódítja valamennyi
szállóvendége szívét.
A fogadó három külföldi vendége közül kettő szerelmes a szép fogadósnőbe, ám a harmadik, Ripafratta lovag, akit hidegen hagynak a nők, gorombán bánik vele, és kigúnyolja társait.
Mirandolina szándékosan ezt a nyers vadembert veszi ostrom alá; nem szereti, de sérti a viselkedése, és hiúságból, a női nem becsületének védelmében, térdre akarja kényszeríteni, megalázni és móresre tanítani.
Hízelgéssel kezdi, úgy tesz, mintha helyeselné viselkedését, a nők iránt tanúsított megvetését, ő maga is megjátssza, hogy utálatot érez a férfiakkal szemben, ki nem állhatja a két okvetetlenkedő idegent; csak a lovag szobájába lép be örömmel, mivel bizonyos benne, hogy ott nincs kitéve bárgyú ízetlenkedésnek. E felfogással előbb a lovag nagyrabecsülését nyeri el, aki most már csodálja s úgy véli, hogy Mirandolina méltó bizalmára: azt hiszi róla, hogy józan asszony, és szívesen találkozik vele. A fogadósné él a kínálkozó lehetőséggel és egyre figyelmesebb a lovag iránt.
A nehezen kezelhető emberben kezd valami hálaféle ébredezni; barátjává szegődik a véleménye szerint csodálatos, tiszteletre méltó asszonynak. Ha nem látja, hiányérzet kínozza, sietve megkeresi, egyszóval - beleszeret.
Mirandolina repes a boldogságtól, de bosszúja még nem teljes. Lába előtt akarja látni a lovagot, sikerül is ezt elérnie, s ekkor kínozza, keseríti, kétségbe ejti, s végül szeme láttára férjhez megy ahhoz a vele egyívású emberhez, akinek már rég kezét nyújtotta.
Lehet, hogy Olaszországban hízelegtek nekem, de arról győztek meg, hogy természetesebb, jobban felépített darabot ennél még nem írtam, s hogy cselekménye tökéletesen indokolt és kerek..."
A fogadó három külföldi vendége közül kettő szerelmes a szép fogadósnőbe, ám a harmadik, Ripafratta lovag, akit hidegen hagynak a nők, gorombán bánik vele, és kigúnyolja társait.
Mirandolina szándékosan ezt a nyers vadembert veszi ostrom alá; nem szereti, de sérti a viselkedése, és hiúságból, a női nem becsületének védelmében, térdre akarja kényszeríteni, megalázni és móresre tanítani.
Hízelgéssel kezdi, úgy tesz, mintha helyeselné viselkedését, a nők iránt tanúsított megvetését, ő maga is megjátssza, hogy utálatot érez a férfiakkal szemben, ki nem állhatja a két okvetetlenkedő idegent; csak a lovag szobájába lép be örömmel, mivel bizonyos benne, hogy ott nincs kitéve bárgyú ízetlenkedésnek. E felfogással előbb a lovag nagyrabecsülését nyeri el, aki most már csodálja s úgy véli, hogy Mirandolina méltó bizalmára: azt hiszi róla, hogy józan asszony, és szívesen találkozik vele. A fogadósné él a kínálkozó lehetőséggel és egyre figyelmesebb a lovag iránt.
A nehezen kezelhető emberben kezd valami hálaféle ébredezni; barátjává szegődik a véleménye szerint csodálatos, tiszteletre méltó asszonynak. Ha nem látja, hiányérzet kínozza, sietve megkeresi, egyszóval - beleszeret.
Mirandolina repes a boldogságtól, de bosszúja még nem teljes. Lába előtt akarja látni a lovagot, sikerül is ezt elérnie, s ekkor kínozza, keseríti, kétségbe ejti, s végül szeme láttára férjhez megy ahhoz a vele egyívású emberhez, akinek már rég kezét nyújtotta.
Lehet, hogy Olaszországban hízelegtek nekem, de arról győztek meg, hogy természetesebb, jobban felépített darabot ennél még nem írtam, s hogy cselekménye tökéletesen indokolt és kerek..."
- Jelenlegi ismereteink szerint 120 színművet írt, életműve maga is terjedelmes. Irodalomszakértők szerint „Céltudatosan valósította meg vezéreszméjét, az olasz komédia megreformálását”. Két műve és komédiái előszava adják meg irodalmi programját: Emlékiratai (Mémoires) 1787, A komikus színház (Il teatro comico) 1750 és Előszavak (1761–78).
- A komédia megújítója, Vivaldi és Galuppi librettóival a zenés komédiát európai szintre emeli. Velencében kialakítja a vígjáték polgári, realisztikus szemléletmódját, színházi reformját, megalkotja a polgári vígjátékot mint műfajt.
- A színház nyelvének megújítása: ügyel a művészien kidolgozott szövegre, szakít az ún. „fentebb stílussal”, és hőseit nyelvhasználatukkal is jellemzi. Tisztán velencei dialektusban is írt néhány darabot.
- A szereplők jellemrajzának újjászületése: az állandó típusokat a tipikus figurák váltják fel. Gyakorlata: „Színműveim alkotása közben mindössze arra törekedtem, hogy ne hamisítsam meg a természetet.” Nevetségessé teszi az emberi gyarló tulajdonságokat: a kicsinyességet, a nőgyűlöletet, a pletykát, de hisz az ember nevelhetőségében.
- Tartalmi és dramaturgiai változtatásai: A színpadi látványosság, hagyományos figurák mellett, főhőseit egyénivé, valóságossá tette, műveit társadalmi tartalommal látta el. A színpadon eltűnt a színészek addig viselt álarca.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése