Radnóti Miklós
Pillangó
A teremben csönd volt. Nem hallatszott más csak a vonalzók súrlódása és a rajzlapok zizegése. Valaki ceruzáját hegyezte. A faliórára pillantottam, és úgy éreztem, nem bírom tovább, bár Tini csak hétkor vár a kapu előtt, - még tizenöt perc. Az asztalfiókba tettem az írószereket. Amikor bezártam a fiókot, kiesett kezemből a kulcscsomó. Mindenki fölkapta a fejét. A szemeszter elején jártunk, még alig ismertük egymást. Nem szemrehányóan, inkább csak fáradtan néztek rám. Néhányan felpillantva odafordultak. Lehajtott fejjel indultam kifelé, társaim tekintete követett.
Azután ott álltam a kapu előtt, néztem a lábam alatt elterülő várost, ahol a fények fehéren világítottak pedig az égboltot még vörösre festette az alkonyat. Odébb kertek húzódtak. Az arany lombokkal könnyű szellő játszott.
- Pál vagyok.
Zömök ember állt szorosan előttem. Gondosan megkötött divatos nyakkendővel, hivalkodóan élesre vasalt bő nadrágban.
- Na és! – akartam volna mondani, de csak felvont szemöldökkel, szótlanul néztem rá. Még csak meg sem lepődtem. Ha abban a pillanatban füstté vagy falevéllé változik azon sem lepődök meg. Tinit vártam: mert előző nap este a főposta előtt megbámultuk egymást, vagy húsz lépést tettünk meg egymás mellett, aztán nevetve kezet szorítottunk. Most Tinit vártam, akit tegnap este hazakísértem a hegyen át, mert odafent lakott.
A kis ember válaszra várt, de én csak némán meredtem rá. Ettől zavarba jött.
- Pál vagyok – ismételte kissé hangosabban.
- Ezt már tudom – feleltem pimaszul, mert bosszantott a nyakkendője, meg nadrágjának éles vasalása.
- Ön tegnap este hazakísérte Tinit. Vagy tévednék netalán? – kérdezte, és közelebb lépett.
- Nem téved. De miért kérdi, ha úgyis tudja?
Úgy látszik, észrevette, hogy készségesebb lettem, mert hangszínt váltott.
- Csak figyelmeztetni szeretném – jegyezte meg öntudatosan.
- Tini beteg, sőt nagyon beteg.
- Ugyan! Mi baja?
Hosszan mélyen a szemembe nézett, nem válaszolt, csak bólintott egyet. S mivel, hogy én sem szóltam suttogni kezdett:
- T…b…c…h…y…x…
- C16 N H3 P4 S3 – mormogtam merev arccal, miközben ő gyanakodva méregetett. Majd mondtam részvéttel – óh!... Ön pedig bizonyára az üdvhadsereg egészségügyi csoportjának a megbízottja, nemde? - kérdeztem aztán nevetve és sarkon fordultam.
A hegy felől Tini sietett felém. Hosszú, nyugodt léptekkel jött a süppedős avaron át, nyitott kabátban, s alig észrevehetően mosolygott.
- Hová megyünk? – kérdezte. Amikor meg akartam csókolni a kezét elhúzta, de ujjheggyel megérintette az arcom. Körülnéztem. A kis ember eltűnt. Ámbár sehol sem láttam füstöt szállani, csak a falevelek kavarogtak az úton.
Lélekszakadva futottunk le Tinivel a városba, és elkeveredtünk a munkából jövő emberek között. Fiatal állatok módjára, boldog hangokat hallatva, fütyölve, dorombolva szavak nélkül. Egy cukrászda előtt Tini hirtelen megállt és odahúzott a kirakathoz.
- Nézze milyen gyönyörű! – ujjongott egy pompásan feldíszített torta láttán.
Homlokát az üveghez szorította. A futástól gyorsan lélegzett. Behúztam magammal a cukrászdába. S ott ettünk állva az asztalok között.
- Hová megyünk? – kérdezte nevetve a cukrászda előtt, s közben a száját nyalogatta.
Az utca sarkán egy mozi fényei villogtak. S olyan volt, mint egy hatalmas gőzhajó. Amikor odaértünk, éppen nyitották az ajtókat, fülledt, nyomott levegő áradt kifelé.
- Hopp – szimatolt a levegőbe Tini -, mozi-szagot érzek.
Utat törtem a kasszához. Kis kalitka volt. Ősz hajú, idősebb nő ült benne, és alaposan megbámult még én a kiírásokat böngésztem.
- Mi az a kispáholy?
- Kétszemélyes páholy szerelmeseknek – az asszony nevetett, és előtűntek fekete fogai.
- És van üres páholy?
Dohánysárga ujjaival unottan keresgélt a jegyek között.
- Valamennyi foglalt. De a nyolcórásra lesz szabad hely.
- Akkorra kérek egy kispáholyt.
Odatoltam a bankjegyet és a zsebembe csúsztattam a belépőt.
Tini messziről integetett. Egy oszlopnak támaszkodva állt, nehogy elsodorják. Körülöttünk nyüzsögtek és hemzsegtek az emberek. A csarnok fölött, a csúf csillár körül valami veszedelem sejtelme lebegett. Valami meghatározhatatlan rettegés.
Később kettesben ültünk a kis fülkében. Túl a füstön és morajon fehéren fénylett a vászon. Hirtelen sötét lett, melegség öntött el, úgy éreztem, beborít a sötét. Fejünk fölött berregett a vetítőgép.
- Így érezheti az ember magát, mielőtt megszületik – sóhajtottam. Egészen közelről halk nevetést hallottam. Micsoda bolond fickó! Mi pedig összébb simultunk.
Az előadás után lassan lépdeltünk az utcán, arcunkba fújt a szél. Csodálatos, virágos éjszaka vándorolt velünk együtt, a csillagok olyan fényesen ragyogtak, hogy az már szinte fájt.
Tini nem kérdezte hová megyünk.
Hammerschlagnéra kellet gondolnom, a gyötrött, szikár asszonyra, akinél két nappal ezelőtt béreltem szobát. A három családi fényképet meg a vázát, amely az asztalt díszítette, rögtön a kezébe nyomtam: ez nyílt hadüzenet volt. Hammerschlagné megfordult az ajtóban, és éles hangon közölte, hogy ez tisztességes ház, azután faképnél hagyott. Később megjelent a kedves, kövér Hammerschlag úr, megcsodálta szappantartómat, és odasúgta:
- Ön bérbe vette a szobát, azt csinál itt, amit akar. De kerülje a botrányt. Csak halkan! Ne felejtse el, hogy úriemberek vagyunk.
- Csak halkan - erre gondoltam most is, de ahhoz nem volt merszem, hogy ezt ki is mondjam. Behúztam magam mögött a kaput. Tapogatózva mentünk fel a lépcsőn Tinivel. Tarkómon ott éreztem forró kezét. Az ajtó mellett ablak volt. Bevilágított az éjszaka.
Óvatosan csúsztattam a kulcsot a zárba.
Tini kilépett a cipőjéből.
- Nem kell mindenkinek meghallania, hogy nem vagy egyedül – suttogta.
Könnyű cipőjével kezében lábujjhegyen állt a küszöbön, haján a csillagok ragyogtak.
- Pillangó – mondtam halkan.
Pester Lloyd, 1938. április 9.
------------------------------
Radnóti Miklós Pillangó című novelláját 1938 áprilisában a Pester Lloyd közölte német nyelven. Magyar változata és megjelenése nem ismert, ezért évekkel ezelőtt Réz Pál „visszafodította” a libereci emlékeket felidéző írást.
Forrás: litera
A teremben csönd volt. Nem hallatszott más csak a vonalzók súrlódása és a rajzlapok zizegése. Valaki ceruzáját hegyezte. A faliórára pillantottam, és úgy éreztem, nem bírom tovább, bár Tini csak hétkor vár a kapu előtt, - még tizenöt perc. Az asztalfiókba tettem az írószereket. Amikor bezártam a fiókot, kiesett kezemből a kulcscsomó. Mindenki fölkapta a fejét. A szemeszter elején jártunk, még alig ismertük egymást. Nem szemrehányóan, inkább csak fáradtan néztek rám. Néhányan felpillantva odafordultak. Lehajtott fejjel indultam kifelé, társaim tekintete követett.
Azután ott álltam a kapu előtt, néztem a lábam alatt elterülő várost, ahol a fények fehéren világítottak pedig az égboltot még vörösre festette az alkonyat. Odébb kertek húzódtak. Az arany lombokkal könnyű szellő játszott.
- Pál vagyok.
Zömök ember állt szorosan előttem. Gondosan megkötött divatos nyakkendővel, hivalkodóan élesre vasalt bő nadrágban.
- Na és! – akartam volna mondani, de csak felvont szemöldökkel, szótlanul néztem rá. Még csak meg sem lepődtem. Ha abban a pillanatban füstté vagy falevéllé változik azon sem lepődök meg. Tinit vártam: mert előző nap este a főposta előtt megbámultuk egymást, vagy húsz lépést tettünk meg egymás mellett, aztán nevetve kezet szorítottunk. Most Tinit vártam, akit tegnap este hazakísértem a hegyen át, mert odafent lakott.
A kis ember válaszra várt, de én csak némán meredtem rá. Ettől zavarba jött.
- Pál vagyok – ismételte kissé hangosabban.
- Ezt már tudom – feleltem pimaszul, mert bosszantott a nyakkendője, meg nadrágjának éles vasalása.
- Ön tegnap este hazakísérte Tinit. Vagy tévednék netalán? – kérdezte, és közelebb lépett.
- Nem téved. De miért kérdi, ha úgyis tudja?
Úgy látszik, észrevette, hogy készségesebb lettem, mert hangszínt váltott.
- Csak figyelmeztetni szeretném – jegyezte meg öntudatosan.
- Tini beteg, sőt nagyon beteg.
- Ugyan! Mi baja?
Hosszan mélyen a szemembe nézett, nem válaszolt, csak bólintott egyet. S mivel, hogy én sem szóltam suttogni kezdett:
- T…b…c…h…y…x…
- C16 N H3 P4 S3 – mormogtam merev arccal, miközben ő gyanakodva méregetett. Majd mondtam részvéttel – óh!... Ön pedig bizonyára az üdvhadsereg egészségügyi csoportjának a megbízottja, nemde? - kérdeztem aztán nevetve és sarkon fordultam.
A hegy felől Tini sietett felém. Hosszú, nyugodt léptekkel jött a süppedős avaron át, nyitott kabátban, s alig észrevehetően mosolygott.
- Hová megyünk? – kérdezte. Amikor meg akartam csókolni a kezét elhúzta, de ujjheggyel megérintette az arcom. Körülnéztem. A kis ember eltűnt. Ámbár sehol sem láttam füstöt szállani, csak a falevelek kavarogtak az úton.
Lélekszakadva futottunk le Tinivel a városba, és elkeveredtünk a munkából jövő emberek között. Fiatal állatok módjára, boldog hangokat hallatva, fütyölve, dorombolva szavak nélkül. Egy cukrászda előtt Tini hirtelen megállt és odahúzott a kirakathoz.
- Nézze milyen gyönyörű! – ujjongott egy pompásan feldíszített torta láttán.
Homlokát az üveghez szorította. A futástól gyorsan lélegzett. Behúztam magammal a cukrászdába. S ott ettünk állva az asztalok között.
- Hová megyünk? – kérdezte nevetve a cukrászda előtt, s közben a száját nyalogatta.
Az utca sarkán egy mozi fényei villogtak. S olyan volt, mint egy hatalmas gőzhajó. Amikor odaértünk, éppen nyitották az ajtókat, fülledt, nyomott levegő áradt kifelé.
- Hopp – szimatolt a levegőbe Tini -, mozi-szagot érzek.
Utat törtem a kasszához. Kis kalitka volt. Ősz hajú, idősebb nő ült benne, és alaposan megbámult még én a kiírásokat böngésztem.
- Mi az a kispáholy?
- Kétszemélyes páholy szerelmeseknek – az asszony nevetett, és előtűntek fekete fogai.
- És van üres páholy?
Dohánysárga ujjaival unottan keresgélt a jegyek között.
- Valamennyi foglalt. De a nyolcórásra lesz szabad hely.
- Akkorra kérek egy kispáholyt.
Odatoltam a bankjegyet és a zsebembe csúsztattam a belépőt.
Tini messziről integetett. Egy oszlopnak támaszkodva állt, nehogy elsodorják. Körülöttünk nyüzsögtek és hemzsegtek az emberek. A csarnok fölött, a csúf csillár körül valami veszedelem sejtelme lebegett. Valami meghatározhatatlan rettegés.
Később kettesben ültünk a kis fülkében. Túl a füstön és morajon fehéren fénylett a vászon. Hirtelen sötét lett, melegség öntött el, úgy éreztem, beborít a sötét. Fejünk fölött berregett a vetítőgép.
- Így érezheti az ember magát, mielőtt megszületik – sóhajtottam. Egészen közelről halk nevetést hallottam. Micsoda bolond fickó! Mi pedig összébb simultunk.
Az előadás után lassan lépdeltünk az utcán, arcunkba fújt a szél. Csodálatos, virágos éjszaka vándorolt velünk együtt, a csillagok olyan fényesen ragyogtak, hogy az már szinte fájt.
Tini nem kérdezte hová megyünk.
Hammerschlagnéra kellet gondolnom, a gyötrött, szikár asszonyra, akinél két nappal ezelőtt béreltem szobát. A három családi fényképet meg a vázát, amely az asztalt díszítette, rögtön a kezébe nyomtam: ez nyílt hadüzenet volt. Hammerschlagné megfordult az ajtóban, és éles hangon közölte, hogy ez tisztességes ház, azután faképnél hagyott. Később megjelent a kedves, kövér Hammerschlag úr, megcsodálta szappantartómat, és odasúgta:
- Ön bérbe vette a szobát, azt csinál itt, amit akar. De kerülje a botrányt. Csak halkan! Ne felejtse el, hogy úriemberek vagyunk.
- Csak halkan - erre gondoltam most is, de ahhoz nem volt merszem, hogy ezt ki is mondjam. Behúztam magam mögött a kaput. Tapogatózva mentünk fel a lépcsőn Tinivel. Tarkómon ott éreztem forró kezét. Az ajtó mellett ablak volt. Bevilágított az éjszaka.
Óvatosan csúsztattam a kulcsot a zárba.
Tini kilépett a cipőjéből.
- Nem kell mindenkinek meghallania, hogy nem vagy egyedül – suttogta.
Könnyű cipőjével kezében lábujjhegyen állt a küszöbön, haján a csillagok ragyogtak.
- Pillangó – mondtam halkan.
Pester Lloyd, 1938. április 9.
------------------------------
Radnóti Miklós Pillangó című novelláját 1938 áprilisában a Pester Lloyd közölte német nyelven. Magyar változata és megjelenése nem ismert, ezért évekkel ezelőtt Réz Pál „visszafodította” a libereci emlékeket felidéző írást.
Forrás: litera
Megjegyzések
Megjegyzés küldése