Bartók Béla

Bartók Béla, szül. Bartók Béla Viktor János (Nagyszentmiklós, 1881. március 25. – New York, 1945. szeptember 26.) magyar zeneszerző, zongoraművész, népzenekutató, a közép-európai népzene nagy gyűjtője, a Zeneakadémia tanára; a 20. század egyik legjelentősebb zeneszerzője. Művészete és tudományos teljesítménye nemcsak a magyar és az európai zenetörténet, hanem az egyetemes kultúra szempontjából is korszakalkotó jelentőségű.

Zeneszerető családban nevelkedett: apja, idősebb Bartók Béla a város iskolájának igazgatója volt, zongorán, csellón játszott, zenekart vezetett, sőt a komponálással is foglalkozott; anyja tanítónő volt, és kiválóan zongorázott. 1899-ben a Pesti Zeneakadémiára iratkozott be, Thomán István zongoraosztályába és Koessler János zeneszerzésosztályába. Stílusának kialakulásában meghatározó szerepe volt a német klasszicizmusnak és romantikának, különösképpen Brahms művészetének. Kodály Zoltánnal együttműködve behatóan foglalkozott a magyar népzenével, illetve összehasonlító kutatások végett a szomszéd népek népzenéjét is górcső alá vette. A parasztzene megismerésének hatására kompozíciós stílusa is átalakult, mely immár a népzene stílusjegyeire támaszkodott. Ennek kiteljesedése a Balázs Béla misztériumjátékára komponált operája, A kékszakállú herceg vára. 1940-ben a háború borzalmai elől hosszabb időre az Egyesült Államokba utazott és a Harvard Egyetemen tartott előadásokat a magyar zene kérdéseiről. Szándéka ellenére már nem térhetett haza, 1945. szeptember 26-án halt meg leukémia következtében New Yorkban. Posztumusz az 1948. március 14-én első ízben kiosztott Kossuth-díjjal jutalmazták. 1955-ben posztumusz megkapta a Nemzetközi Békedíjat.^[7][8] Életrajzát fia, ifj. Bartók Béla mérnök, geodéta és unitárius egyházi főgondnok írta meg.