Latabár Kálmán 1945-től mindvégig a Fővárosi Operettszínházban játszott. Máig emlékezeteset alakított Menelaosz (Offenbach: Szép Heléna), Bóni (Kálmán I.: Csárdáskirálynő), Frosch (Strauss: A denevér) és Nyegus (Lehár: A víg özvegy) szerepében.
Kiváló tánctudású komikus volt, akinek rögtönöző és karikírozó készsége féktelen komédiázó kedvvel párosult. Méltatlankodó hanghordozása, félszeg mozgása, virtuóz „ügyetlensége”, egyéni humora óriási népszerűséget szerzett számára. Árpád testvérével gyakran lépett fel groteszk duettszámokban. Minden szerepére hallatlan gonddal készült; színpadi „rögtönzései” sikerének titka a sokszoros próba, a pontos begyakorlás volt. Játékával senkit sem állított pellengérre, szerette az embereket, felszabadult kacagásukat. Munkásságát 1950-ben Kossuth-díjjal ismerték el, ugyanabban az évben érdemes művész lett, 1953-ban pedig megkapta a kiváló művész kitüntetést.
Egyre súlyosbodó cukorbetegségben szenvedett, melynek kezelését nehezítette a színészi mesterséggel járó állandó stressz és a rendszertelen életmód. Utolsó hónapjai a lakás és a kórház között zajlottak, utolsó hetei már csak a kórházban. Állapota 1970 elején válságosra fordult, s a nagy nevettető január 11-én örökre lehunyta szemét. „A pálya lezárult” – jelentette a halálhírt aznap este a televízió.[3] A remek színészt, az őskomédiást, a clownt, a humoristát, a virtuóz táncost egy egész ország gyászolta, a szakma és a sajtó méltón elsiratta. Feledhetetlen alakításainak emlékét máig őrzi az utókor.
Születésének 75. évfordulóján, 1977-ben Kecskemét Város Tanácsa emléktáblát helyezett el az épületen, mely szülőháza helyén áll. Az emléktáblát 2008-ban felújították.
Kiváló tánctudású komikus volt, akinek rögtönöző és karikírozó készsége féktelen komédiázó kedvvel párosult. Méltatlankodó hanghordozása, félszeg mozgása, virtuóz „ügyetlensége”, egyéni humora óriási népszerűséget szerzett számára. Árpád testvérével gyakran lépett fel groteszk duettszámokban. Minden szerepére hallatlan gonddal készült; színpadi „rögtönzései” sikerének titka a sokszoros próba, a pontos begyakorlás volt. Játékával senkit sem állított pellengérre, szerette az embereket, felszabadult kacagásukat. Munkásságát 1950-ben Kossuth-díjjal ismerték el, ugyanabban az évben érdemes művész lett, 1953-ban pedig megkapta a kiváló művész kitüntetést.
Egyre súlyosbodó cukorbetegségben szenvedett, melynek kezelését nehezítette a színészi mesterséggel járó állandó stressz és a rendszertelen életmód. Utolsó hónapjai a lakás és a kórház között zajlottak, utolsó hetei már csak a kórházban. Állapota 1970 elején válságosra fordult, s a nagy nevettető január 11-én örökre lehunyta szemét. „A pálya lezárult” – jelentette a halálhírt aznap este a televízió.[3] A remek színészt, az őskomédiást, a clownt, a humoristát, a virtuóz táncost egy egész ország gyászolta, a szakma és a sajtó méltón elsiratta. Feledhetetlen alakításainak emlékét máig őrzi az utókor.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése