William Wordsworth (1770. április 7. – 1850. április 23.) angol romantikus költő. Az ő és barátja, Samuel Taylor Coleridge által közösen írt Lírai balladáktól (Lyrical Ballads) számítjuk az angol romantika időszakát (1798-1842). 1843-tól egészen haláláig Wordsworth volt Anglia nemzeti költője.
Sorok a tinterni apátság fölött
Öt év mull el; öt nyár, oly hosszu, mint
öt hosszú tél! és megint hallom e
vizeket, hegyi forrásuk után
halk, belföldi morajukat. — Megint
látom e zord, meredek ormokat:
színterük vad magánya még nagyobb
magányba ringat s a tájat az ég
zavartalan magányába köti.
Úgy van, megint itt pihenhetek e
sötét szikomór alatt s látom a
kertes házakat s borzas fáikat
(gyümölcsük még éretlen): mind olyan
egyszínű zöld, s csalitba és berekbe
vész valamennyi. Megint látom a
cserjesorokat; a pásztortanyákat:
ajtajukig fut a zöld; s füstgomoly
csavarog föl, csendben, a fák közűl! -
minthogyha kóbor lakókat jelezne
a lakatlan erdőkben, vagy talán
remetebarlangot, hol tüze mellett,
egymaga ül a remete.
E sok
szépség a hosszú távollét alatt
nem az volt, mit vaknak mesél a táj:
csöndes szobákban és városi zajban
gyakran éreztem édességüket,
itt, véremben, s itt, a szívem körűl;
sőt lelkem mélyéig hatoltak és
úgy üdítettek: felejtett gyönyört is
éreztettek – némelyikük talán
nem kis, nem köznapi hatást tesz egy
jó ember legjobb életére, kis,
nem-fontos, de kedves, szivbőlfakadt
tetteire. S hiszem, tőlük ered
az a másik adományom is, az
a magasabb, az a boldog derű,
melyben a ránknehezedő titok,
melyben e nagy, érthetetlen világ
terhe mind úgy megkönnyűl s föllazúl:
az a szent, tiszta kedélyállapot,
melyben érzésünk ringat és sodor –
földi alkatunk lélegzése is
szinte szűnik, testünk elalszik és
magunk élő lélekké változunk,
mig szemünk, melyet összhang ereje
nyugtat s mélységes, hatalmas öröm,
a dolgok leglelkébe lát.
S ha mindez
hiú hit is, óh, hányszor volt – (sötétben
s örömtelen napvilág annyi sok
képe láttán, mikor az élet undok
és meddő zsivaja és lázai
csak nehezítették szívem verését) –
hányszor volt, hogy feléd fordúlt a lelkem,
óh, erdős Wye, bozót vándora, te,
hányszor fordúlt feléd a szellemem!
S most húnyó eszmék csillámaival,
sok sötét s gyönge emlékkel ugyan
s kissé valami szomorú zavarban,
de ujra feltámad a lelki kép:
ahogy itt álltam, nemcsak a jelen
gyönyörével, de a boldog reményben,
hogy ez a perc jövendő éveket
éltet s táplál majd. S így hinni merek,
bár persze nem az vagyok, aki akkor
először jöttem ide; nem, aki
őzként szökelltem hegyen, patakok
s magányos folyók mély partja fölött,
bárhova csalt a táj; most, férfi, inkább
az vagyok, ki a félelme elől fut,
semmint örömét keresi. Hisz akkor
(hagyván a gyermek boldog-állati
mozdulatait s nyersebb üdveit)
mindenem a Természet volt. – S magam mi?
Nem, nem tudom. A zengő vízesés
szenvedélyként zúgott át: a hegy, a
nagy szikla, a mély és sötét vadon
s színeik s formáik mind szinte étvágy
voltak nekem; mind érző szeretet volt,
mely nem kívánt távolabbi varázst,
gondolatot; se izgalmat, hacsaknem
amit a szem nyújt. — Elmúlt az a kor,
el vele minden fájdalmas gyönyör,
el minden szédült elragadtatása.
Nem is vonz; gyászom nincs sóhajnyi se;
jött más öröm: akkora veszteségért,
hiszem, bő kárpótlás! Mert megtanultam
másképp nézni a Természetre, mint a
gondtalan ifjú; s kihallom belőle
az emberiség csöndes, bús zenéjét:
nem durva, sértő, de van ereje,
hogy tisztítson, legyőzzön. Szellemet
láttam meg benne, nagy eszmék vidám
izgatóját; valami áthatóbb,
fenséges értelmet, melynek lakása
a naplementék tündöklése és
az élő szél s a kerek óceán
és a kék ég; s az ember lelke mélyén
mozgást és szellemet: az ösztökéli
mindazt, ami gondol s a gondolat
minden tárgyát s átcsap mindeneken.
Ezért vagyok ma is mezők, hegyek
s hangulatok barátja; s mindené, mit
e zöld földről látunk; szemek s fülek
nagy világáé — mindazé, amit
felfognak s félig ők teremtenek;
s örömöm látni az érzék s a föld
szavában tiszta gondolataim
horgonyát, szívem dajkáját, vezérét
s erkölcsi voltom lelkét.
De, nem kaptam
volna ily leckét, tán akkor se fájna
jobban, hogy kedélyem sötétedik:
hisz itt vagy velem, itt, e szép folyó
partjain, te, te, legdrágább Barátom,
drága, drága Barát, s hangodban a
saját régi szívem szól, vad szemed
villanásából saját gyönyöröm
régi szövege zeng. Óh, egy kicsit hadd
nézzem még benned egykori magam,
drága, drága Hugom! s ez lesz imám,
hisz a Természet nem csal meg szívet,
amely szereti; előjoga, hogy, míg
csak tart életünk, örömről örömre
vezessen: úgy át tudja hatni a
lelket bennünk, úgy betölti nyugodt
szépséggel, úgy táplálja nagy, nemes
gondolatokkal, hogy semmi gonosz nyelv,
hetyke itélet, önzés vigyora,
szívtelen köszöntés s a napi élet
semmi nyűge meg nem tör sohasem
és sose fogja megzavarni boldog
hitünket, hogy mind, amit a szemünk lát,
áldással teljes. Ragyogjon körül hát
magányos sétádon a ragyogó hold,
csapjon feléd szabadon a hegyek
szálló köde, s későbbi éveidben,
mikor higgadt gyönyörré érik ez
a vad ujjongás, mikor lelked a
szépségnek mintegy udvarháza lett:
emlékezeted legyen lakhelye
e sok édes hangnak s harmóniának;
s óh, akkor, ha magány, gyász s félelem
jutna osztályrészedűl, mily öröm,
mily gyógyulás lesz rám gondolnod és
biztató szavaimra! S ha talán már
ott lennék, hol többé nem ér utól
a hangod s vad szemeidből a tűnt
lét ragyogása, akkor se felejtsd,
hogy együtt álltunk e gyönyörü víz
partján, és hogy én, régi hódolója
a Természetnek, most is lankadatlan
rajongtam érte: nem, nem, tüzesebben,
mint valaha – óh, szentebb szerelem
mélyebb hevével! És azt se felejtsd,
hogy annyi év és kóborlás után
e sok karcsú szirt és meredek erdő
s e pásztori, zöld táj, nekem, magáért
és temiattad, ma még kedvesebb volt!
Szabó Lőrinc
Megjegyzések
Megjegyzés küldése