Homérosz: Odüsszeia

HUSZONNEGYEDIK ÉNEK

BÉKEKÖTÉS

Ekkor a kérők lelkét Külléné-hegyi Hermész
szólította elő; a kezében fogta a pálcát,
szép szinarany botját, mellyel megigézi halandók
közt, akinek csak akarja, szemét, vagy szűnteti álmát.
Ezzel irányított, mire ők surrogva követték.
Mint mikor isteni barlang mély zugolyán denevérek
röpdösnek surrogva, s a szikláról, a csoportból
egy leesik, mire ott fönt mind összébb tapadoznak,
így mentek surrogva azok, s Hermész, a segítő,
míg ők összefogództak, a nyirkos utat mutogatta.
Ókeanosz sodránál, Leukasz szirtje tövében
mentek el ők, meg a nap kapuján át, és hol az álmok
népe tanyázik: az aszphodelosz-réthez hamar értek,
mert ott laknak a lelkek, az emberek árnyai együtt.
Föllelték lelkét Péléiadész Akhileusznak
és Patroklosznak, meg a gáncstalan Antilokhosznak
s Aiásznak, ki a legjobb termetü és alakú volt
minden akháj hős közt, a dicső Akhileusznak utána.

Ők akörül gyülekeztek mind; s közelükbe kerülve
jött Agamemnón Átreidésznak lelke is arra
bánatosan, s köribé gyűlt mind, aki ővele együtt
Aigiszthosz bázában halt s töltötte be sorsát.
Őhozzá legelőbb Péleión beszélt most:
"Átreidész, hittük, hogy a nagy villámszerető Zeusz
téged kedvel a legjobban valamennyi vitéz közt
mindig, mert sok erős hősnek voltál fejedelme
Trója tövében, ahol sok bajt tűrtünk mi, akhájok;
s lám, kellett, hogy időnek előtte lecsapjon a vésszel
rád is a sors, melytől soha ember nem menekülhet.
Bárcsak amíg még élvezted fejedelmi hatalmad,
tágterü Trója alatt ért volna a vég, csata közben,
halmot emeltek volna tenéked, az összes akhájok,
és nagy szerzett hírt hagyhattál volna fiadra,
s most nyomorult és csúnya halál ragadott zsákmányul."

Erre meg Átreidész Agamemnón lelke felelte:
"Boldog Péleusz-sarj, istennek mása, Akhilleusz,
Trója alatt ki elestél, távol az argoszi földtől:
s legderekabb trószok meg akháj fiak estek el, érted
küzdve, s te ott elnyúltál örvényében a pornak
hosszan, a harciszekér hajtását fekve feledted.
És mi egész napon át verekedtünk: s tán a csatának
vége se lesz, ha viharral a nagy Zeusz meg nem akasztja.
Majd miután a hajókhoz vittünk már a csatából,
lágy nyoszolyára helyeztünk, mostuk szép sima bőröd
langyos vízzel, olajjal, s hullatták az akhájok
forró könnyeiket, sűrűn, nyírták le a fürtjük.
S édesanyád s örökéletü népe kikélt a habokból,
hogy hallotta a hírt: és harsant isteni jajszó
végig a tengeren át; az akhájok mind megijedtek.
S tán fölugornak mind s elinalnak a görbe hajókhoz,
vissza ha nem szólítja a régről nagytudományú
Nesztór mindet; az ő szava volt azelőtt is a legjobb;
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:
»Várjatok, argosziak, sose fussatok, ifju akhájok.
Tengeri nimfák nemmúló csapatával az anyja
jő a habokból, hogy láthassa fiát, a halottat.«
Szólt; s már nem riadoztak a bátorlelkü akhájok.
És körülötted a tengeri agg szép lányai álltak,
sírva sirattak, s rád nemenyésző lepleket adtak.
S Múzsa dalolta a gyászdalt, mind a kilenc: gyönyörűszép
hangjuk váltakozott. És nem maradott szeme száraz
senkinek, úgy zokogott élesszavu dallal a Múzsa.
Tíz és hét napon át, éjt nappá téve, sirattunk,
elnemenyésző istenek és bús földi halandók:
és azután átadtunk téged a tűznek; a nyájból
sok hízott juhot áldoztunk, sok barmot a lángon.
Égtél isteni lepledben, dús drága kenetben
és édes mézben; kavarogtak a harcos akhájok
rengetegen, lobogó máglyádnál, fegyvereikben,
mind a gyalog s a lovag: s iszonyú hadilárma rivalgott.
És miután Héphaisztosz szent tüze már elemésztett,
hószinü csontod, Akhilleusz, reggel fölszedegettük
mind vegyitetlen borba, olajba. Anyád meg adott egy
drága arany korsót: Dionűszosz szép adományát,
mint mondotta, s a nagyhirü Héphaisztosz kezeművét.
Ott feküszik te fehér csontod most, fényes Akhilleusz,
benne, Menoitiadész Patroklosz csontjai közt mind;
és külön Antilokhosz, kit az összes akháj haditárs közt
Patroklosznak eleste után legtöbbre becsültél.
S csontjaitokra magas, hiba-nélküli halmot emeltünk
argoszi dárdavető szent harcisereg daliái,
ott, hol a part belenyúlik a sík Hellészpontoszba,
távoli vízről is hadd lássák már a hajósok:
mind, aki most ott jár, s aki még ezután születik csak.
Édesanyád gyönyörűszép versenydíjakat esdve
isteneinktől, tűzte elénk azokat, viadalra.
Már te nagyon sok hős temetését láttad idáig,
mert ha király hal meg, nekivetkőződnek az ifjak
és egymással a versenydíjért küzdeni készek:
mégis e látványon bámultál volna leginkább:
tiszteletedre ezüstlábú Thetisz istennő míly
díszes díjat adott: kedveltek erősen az égben.
Holtod után sem enyészett el neved így, de örökké
él minden nép közt a te nagyszerü híred, Akhilleusz.
Ámde nekem mi öröm, hogy a hosszu csatát befejeztem?
Hisz hazatértemkor Zeusz gyászos végemet adta,
elvetemült feleségem s Aigiszthosz keze által."
Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek;
s ekkor jött közelükbe az Argoszölő, a vezérlő,
s hozta azok lelkét, akiket fönt ölt meg Odüsszeusz.
Mindketten tüstént bámulva siettek elébük.
Átreidész Agamemnón lelke a nagy Melaneusznak
ráismert sarjára, a hírneves Amphimedónra:
mert őt ez vendégül látta a szép Ithakában.
Átreidésznak lelke beszélt hozzá legelőször:
"Amphimedón, mi baj ért titeket, hogy a föld vak ölébe
együtt szálltok, válogatott évtársak? A várost
átvizsgálva se gyűjthetnénk kitünőbb daliákat.
Tán a hajóitokon sujtott le a mélybe Poszeidón,
vészteli fúvását fölverve a vad viharoknak?
Vagy pedig ellenséges nép teritett le a földön,
ökrük s szép juhukat mikor el vágytátok orozni
s ők tán városuk és nőik védvén verekedtek?
Adj választ; hisz a vendégednek lenni dicsekszem.
Vagy nem is emlékszel, hogy jártam az otthonotokban,
isteni hős Meneláosszal buzdítva Odüsszeuszt,
hogy jőjjön mivelünk Trójába a jópadu gályán?
S teljes hónap után szeltük csak a tág vizet által,
nagynehezen meggyőzve a várdúló nagy Odüsszeuszt."

Amphimedónnak lelke felelt, így adta a választ:
"Hírneves Átreidész, sereget-vezető Agamemnón,
emlékszem mindarra, te Zeusz-táplálta, amit mondsz.
S elmondok neked őszintén mindent, ami történt,
elmondom, hogyan ért el minket csúnya halálunk.
Rég tovaszállt Odüszeusz feleségéért vetekedtünk;
ő sem igent, se nemet nem szólt, borzadva a násztól,
mert a halált meg az éjszinü véget szánta minékünk,
és még más íly cselt is eszelt ki az elméjében:
terme ölébe szövőszékét állítva, e roppant
széken hosszu finom vásznat szőtt, s mondta minékünk:
»Kérőim, nemes ifjak, a hős Odüszeusz odavan már,
mégse siettessétek a nászom, amígcsak e leplet
nem fejezem be, szövött vásznam hogy kárba ne vesszen,
szemfödeléül Láertész hősnek, mikor őt majd
hosszuranyujtó vég veszedelmes sorsa eléri;
megbotránkozván az akháj nők azt ne beszéljék,
hogy ki sokat szerzett, most nem jut leple a sírban.«
Így szólt ő hozzánk, hős lelkünk hitt a szavának.
És napközben a nagy leplet szövögette is aztán,
éjszaka szétfejtette azonban, a fáklyavilágnál.
Így hitegette a bajnokokat három kerek évig;
ámde midőn évszak jött, évszak ment negyedízben,
elsorvadtak a hónapok és a napok tovatűntek,
akkor az egyik nő, ki tudott erről, kifecsegte.
S megleptük, mikor épp fejtette a szép szövedéket.
Kénytelenül befejezte tehát most, bár nem akarta.
És a köpenyt miután, vásznát megszőve, kihozta
és megmosta, s az úgy ragyogott, valamint a nap és hold,
akkor egy ártó szellem már valahonnan Odüsszeuszt
hozta határunkhoz, hol házát lakja a kondás.
És odament szeretett fia isteni hős Odüszeusznak,
barna hajójával hazatérve Pülosz fövenyéről;
ketten a kérők csúnya halálát tervezgetve
jöttek a nagyhirü várost látni, azazhogy Odüsszeusz
később jött, mert Télemakhosz hamarabb nekiindult.
S őt kondása vezette az úton, csúnya ruhában,
mint valameny nyomorult vén koldust: botrahajolva
ment Odüszeusz, s testét nyomorult rút rongy boritotta.
Senkise volt közülünk képes főlfedni, hogy ő az,
még az idősebbek sem, amint váratlan előtűnt;
csúnya szidalmakkal csúfoltuk, meghajigáltuk.
Egy darabig csak tűrte saját palotája ölében,
tűrő lélekkel, hogy sértjük s meghajigáljuk:
ámde mikor pajzsos Zeusz már fölverte a mérgét,
akkor Télemakhosszal a szép hadifegyvereket mind
kamrájába behordta, s a zárakat elreteszelte;
és rávette utána igen ravaszul feleségét:
íjat tennie s szürke vasat kérői elé, hogy
balsorsunkban e verseny a vesztünk kezdete légyen.
Egy sem akadt közülünk, aki képes volt a hatalmas
íj idegét felvonni: erőnk sokkal kevesebb volt.
És amidőn a nagy íj Odüszeusz markába került már,
mind rivalogtunk és megtiltottuk fenyegetve,
hogy neki átadják, noha hosszan kéri, az íjat;
pusztán csak maga Télemakhosz bíztatta paranccsal.
Megmarkolta tehát a sokattűrt fényes Odüsszeusz,
s könnyen fölhúrozta az íjat, a sok vason átlőtt;
majd odaállt a küszöbre, kiszórta a gyors nyilakat mind,
zordul nézve körül, s hős Antinooszt lenyilazta.
És azután nyögető nyilait másokra röpítve
célzott, lőtt; szaporán hullottak előtte a kérők.
Már kiderült: valamely isten volt megsegitőjük:
mert akkor tüstént, erejükben bízva, a házban
öldöstek mindenfele: hangzott csúnya nyögésünk,
míg a fejünk beszakadt, s párolgott vérrel a föld is.
Így vesztünk mi el, Átreidész, és tudd meg: a testünk
most is fönt fekszik csúnyán Odüszeusz palotáján:
mert még kedveseink sem tudják otthon a sorsunk,
hogy sebeinket az alvadt vértől már lefürösszék
és kiterítve sirassanak el, mint holtakat illet."

Erre meg Átreidész Agamemnón lelke felelte:
"Láertész boldog fia, nagyleleményü Odüsszeusz,
míly nagyerényű asszonyt vettél is feleségül.
Mennyire jólelkű a hibátlan Pénelopeia,
Íkariosz lánysarja: urát, Odüszeuszt, az eszében
jól őrizte: ezért soha el nem enyészik a híre
ékes erényének, s a szilárdszivü Pénelopéből
bájos dalt készít a halandó népnek az isten:
mert nem tett gonoszat, mint Tündareosznak a lánya,
törvényes férjét ki megölte: belőle riasztó
ének lesz odafönt: ő minden nőre gonosz hírt
szerzett, még aki tisztességes is, arra is éppúgy."

Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek
Hádész háza ölén, rejtett mélyében a földnek;
s közben a városból Odüszeuszék már lejutottak
Láertész szépenkészült házához, a földre;
ezt egykor maga Láertész hadakozva szerezte.
Ott volt háza, a ház körül álltak az épületek mind,
rabszolgái tanyáztak, háltak s ettek ezekben,
kik végezték mind, mit nékik a gazda parancsolt.
Volt Szikelíából egy öreg nő köztük: az aggot
messze a várostól híven gondozta tanyáján.
Ott Odüszeusz így szólt szolgáihoz és a fiához:
"Menjetek itt be a jólépült szép háznak ölébe,
s készítsétek a legszebb sertésből lakománkat;
én megyek és próbára teszem most édesapámat,
rám tud-e még ismerni szemével, hogyha reámnéz,
vagy nem is ismer meg, hiszen oly sok időt oda voltam."

Szólt, s hadifegyvereit szolgáinak adta kezébe.
Ők sebesen besiettek a házba; azonban Odüsszeusz
dús szőlője felé közelített, próbát tenni.
Sem Dolioszt nem lelte a nagy kertben, levonulva,
sem Doliosz fiait, sem más szolgát; ezek együtt
mind tüskét szedegettek a kert számára sövénynek,
és az öreg maga ment legelől, az utat mutogatta.
Így egyedül csak az apját lelte remek ligetében,
s íme kapált az öreg; szurtos rongy fedte a testét,
dísztelen és foltos, lábát fűzős saru védte;
szabva ökörbőrből, tövisek szúrásai ellen,
és a kezén keztyű, hogy a tüske ne sértse, s a kecske
bőréből kiszabott süveg is csak emelte a gyászát.
Hát mikor őt meglátta az isteni bajnok Odüsszeusz,
mint kínozza a vénkor, a gyász mint nyomja a lelkét,
könnyeket ejtve megállt a sokágú körtefa alján.
Hányta-vetette utána a lelkében s a szivében,
megcsókolja-e, általölelje-e, sorra mesélve
apjának, hogyan is jött meg, hogyan ért a honába,
vagy hamarabb kérdezze ki és tegye őt próbára.
Töprengett, s azután úgy látta, hogy ez helyesebb lesz:
szurkáló szókkal teszi még legelőbb próbára.
Íly szándékkal eredt egyenest oda fényes Odüsszeusz.
Apja kapálta lehajtott fővel amott veteményét,
s oldala mellé állva beszélt fényes fia hozzá:
"Jó öregem, te a kertész munkájában ügyetlen
nem vagy, ugyan gondját viseled mindennek: a kertben
semmi sem elhanyagolt, látom, sem olaj, füge, szőlő,
semmi növény, veteményágy, körtefa: mind nagyon ápolt.
Mást mondok neked én, de szivedben meg ne neheztelj:
tenmagadat nem gondozod ennyire: terhes öregség
nyomja a vállad, igen szurtos vagy, rút a ruhád is.
Mégse lehet, hogy restségért gazdád hagy ilyennek,
mert nem szolgai semmise rajtad, hogyha tekintem
termeted és alakod; fejedelmi vitézre hasonlítsz:
mint aki fürdőnek, lakomának utána szelíden
elszunnyadhat: mert meg is illeti ám ez az aggot.
Most pedig áruld el nekem azt és szólj egyenes szót:
kit szolgálsz, ki a gazda, kinek kertjére vigyázol?
S mondd nekem azt is el őszintén, hadd tudjam egészen:
szép Ithakába kerültem-e én igazán, ahogy erre
jöttömben mondotta az úton nékem egy ember,
nem túlszíves, igaz: nem akart megmondani mindent,
sem végighallgatni, mikor kérdeztem a sorsát
egy vendégemnek; hogy megvan-e még, vajon él-e,
vagy pedig elhúnyt és Hádész házába került már.
Megmondom, te jegyezd meg, hallgass jól a szavamra:
férfiu jött egykor hozzám, s én drága hazámban
vendégül láttam, s nem akadt más messzi barátom,
senkise még, akit íly szivesen befogadtam a házba;
azt mondotta, hogy ő Ithaké-beli törzse szerint és
Láertész Arkeisziadészról mondta, hogy apja.
Hát palotámba vezettem s jól megvendégeltem,
és szivesen láttam: volt minden bőven a házban,
és megajándékoztam, amint vendégeket illik.
Míves aranyból néki talentumot én hetet adtam,
véle virágdíszes vegyitővödröt szinezüstből,
adtam még egyrétü tizenkét drága köpenyt is
és ugyanannyi palástot, szőnyeget, inget is annyit,
és még négy asszonyt, aki érti a nagyszerü munkát,
szemrevalót, akit ő maga választott ki magának."

Válaszul erre az apja ekép szólt, könnyeket ejtve:
"Arra a földre kerültél, jó idegen, melyet említsz,
csakhogy gőgösek és gonoszak tartják a kezükben:
oly sok drága ajándékod hát hasztalan adtad.
Őt Ithaké községében ha te élve találod,
jól megajándékozva bocsátott volna utadra,
drága viszonzással, mint illeti azt, aki kezdte.
Most pedig áruld el nekem azt és szólj egyenes szót:
hányadik éve, hogy őt befogadtad a házad ölébe,
balsorsú vendéged, az én fiamat, ha ugyan volt,
azt a szegényt? Kit messze szeretteitől s a hazától
vagy halak ettek meg tenger fenekén, vagy a földön
lett a vadak s madarak zsákmánya, s az anyja se tudta
szemfödelét rávetve siratni, sem apja, mi ketten;
és sokajándékú, bölcs hitvese, Pénelopeia
sem tudhatta urát kiterítve siratni, ahogy kell,
s nem foghatta szemét se le: bár ez jár a halottnak.
S azt is mondd meg igaz szavaiddal, hadd tudom én is:
honnan jössz te, ki vagy? hol a városod és a szülőid?
és hova állt be a fürge hajó, mely e földre hozott el
téged s isteni társaidat? Vagy utasként jöttél
mások bárkáján, akik itt kitevén, tovaszálltak?"

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Megmondom neked én mindezt, őszinte beszéddel.
Én Alübász-beli volnék, ott van nagyhirü házam,
és az apám Polüpémón gyermeke, büszke Apheidász;
s úgy hívnak, hogy Epéritosz: engem Szíkaniából
földetekig daimón keze űzött, bár nem akartam.
És a hajóm kint áll, várostól messze, a parton.
Annak meg, hogy Odüsszeusz nálam járt, van öt éve,
akkor eredt útnak s a hazám földjét odahagyta;
ó, a szegény! noha jobbról szálltak a jósmadarak föl,
épp mikor indult, s így nagy örömmel küldtem az útra;
ő is örült, s mindkettőnk lelke remélte, hogy egymást
vendégeljük még, ragyogó szép kincseket adva."

Így szólt; s azt a sötét kín fellege elboritotta;
mindkét kézzel a kormos port markolta a földről
és úgy szórta fejére, az őszre, heves zokogással.
S néki a lelke megindult és orrában a szúró
érzés nőtt, mikor így szeretett apjára tekintett.
Hát odaugrott, megcsókolta, nyakába borult s szólt:
"Édesapám, hiszen én vagyok az, ki után tudakolgatsz:
megjöttem, húsz esztendőnek utána, hazámba.
Hagyd el a sírást már, hagyd el könnyes zokogásod.
Megmondok mindent, de nagyon kell véle sietnem:
otthon a kérőket palotánk mélyén lenyilaztam,
megbosszultam a sok gaztettet, a lélekevő gúnyt."

Erre pedig Láertész szólt, így adta a választ:
"Hogyha valóban Odüsszeusz vagy te, az én fiam, így jössz,
említs hát biztos jeleket, hogy higyjek a szódnak."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Nézd meg először is ezt a sebet szemeiddel, amelyet
rajtam a Parnasszosz tetején mart hófogu vadkan,
mert oda küldtél el s veled édesanyám is, az úrnő,
Autolükoszhoz, az ő szeretett apjához, azért, hogy
hozzak ajándékot, melyet itt bólintva igért ő.
S hadd sorolom fel még kitünő kertedben a fákat,
egykor amelyeket énnekem adtál: kértem a kertben
tőled e fákat, még sihederként, mentem utánad,
köztük sétáltunk, nevüket megmondtad egyenként.
Körte tizenhárom volt köztük, az almafa tíz volt,
s még negyven fügefát adtál, és sorranevezve
ígértél ötven szőlő-sort, nap-nap után más
tőkén értek a fürtök, igen sokfajta gerezddel
áldották meg Zeusz Hórái a messze magasból."

Szólt; mire annak a térde s a kedves szíve elernyedt,
mert, mikről Odüszeusz szólt, ráismert a jelekre.
Átkulcsolta fiát karjával, s vonta magához
már elalélt apját a sokattűrt isteni férfi;
s hogy lelkét szedegetve magáhoztért az öreg hős,
újra ekép fordult hozzá, szólalva szavával:

"Zeusz atya, éltek még az Olümposzon, isteneink, ti,
hogyha elérte a hetyke kevély kérőket a bosszú.
Mégis, a szívem fél rettentőn: meg ne rohanjon
itt bennünket egész Ithaké, míg hírnökeikkel
mind a kephallén városokat mireánk haragítják."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Bátorság, ilyenekre szivednek gondja ne légyen.
Induljunk be a házba, mely itt van a kert közelében:
mert oda küldtem Télemakhoszt, a gulyást meg a kondást,
még az előbb, hogy készítsék lakománkat azonnal."

Így szóltak ketten, s indultak a szép kicsi házba.
És hogy a kényelmes háznak küszöbére kerültek,
ott lelték már Télemakhoszt, a gulyást meg a kondást,
éppen húst szeleteltek, a fényes bort vegyitették.
Közben a nagyszivü Láertészt megmosta lakában
a szikelíai szolgáló, megkente olajjal,
s drága palástot adott rá; jött közelébe Athéné,
és megerősítette a népek pásztora minden
tagját: izmossá, magasabbá tette azonnal.
Így lépett ki a kádbóĺ, és szeretett fia bámult,
meglátván, hogy akár a haláltalan istenek, oly szép;
és őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:
"Drága apám, úgy látom, hogy valamely örök isten
termeted és alakod magasabbá tette, delibbé."

Erre a jóeszü Láertész neki válaszul így szólt:
"Volnék - Zeusz atya, Pallasz Athénaié meg Apollón! -
most is olyan, mint voltam erősfalu Nérikosz ellen
rontva a parton s győzve kephallén emberek élén:
lettem volna olyan tegnap, palotánknak ölében,
s álltam volna az oldaladon, hadivérttel a vállon,
kérők ellen erős harcban: tudd, soknak a térdét
oldtam volna meg ott, melegítve a szívedet evvel."

Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek;
s addig azok már elkészítették lakomájuk,
széken, karszéken sorban mind megtelepedtek.
S nyúltak volna az ételhez; s most jött közelükbe
vén Doliosz s Doliosz fia mind, kimerülten a földön
végzett munkától, már hívta be őket az anyjuk,
a szikelíai vén szolgáló, az, ki nevelte
őket, s jól gondozta az aggot, kit kora megtört.
Meglátván Odüszeuszt, ráismert lelkük azonnal:
álltak a házukban döbbenten; azonban Odüsszeusz
mézédes szókkal fordult hozzájuk eképen:
"Jó öreg, ülj az ebédhez, s már ne csodáljatok engem:
rég akarunk már hozzányúlni a jó lakomához,
s vesztegelünk idebenn, csak rátok várva szünetlen."

Szólt; mire vén Doliosz tárt karral ment oda hozzá,
és elkapta kezét, csuklón csókolta azonnal,
és őt megszólítva, ilyen szárnyas szavakat szólt:
"Kedvesem, eljöttél hát végre a vágyakozókhoz,
hozzánk, már nem hittük, s isteneink hazahoztak;
sokszor is üdvözlégy, boldogság érjen az égből.
S áruld el nekem őszintén, hadd tudjam egészen,
biztos hírt tud-e rólad a jóeszü Pénelopeia,
hogy hazaérkeztél, vagy küldjünk hírnököt arra."

Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Tudja bizony, jó agg; minek ébred benned ilyen gond?"

Így szólt ő; s az öreg le is ült oda, szép sima székre.
És Doliosz fia mind ugyanígy Odüszeusz köribé gyűlt,
üdvözlő szavakat szólván, a kezét szoritotta,
majd odaült mind rendben az apjához, Dolioszhoz.

Hát így foglalatoskodtak lakomával a házban;
s addig a kósza beszéd végigjárt fürge követként
városukon, hirüladva a kérők csúnya halálát.
Erre az emberek összeszaladtak minden irányból,
sóhajjal, siralommal Odüsszeusz háza elébe.
És hordták ki halottaikat, s kiki vitte temetni.
És aki más városból jött volt, azt hazaküldték
mind a halászokkal, föltéve a fürge hajókra;
ők maguk elkeserült szívvel gyűlésbe tolongtak.
Majd mikor egybesereglett s együtt volt valamennyi,
Eupeithész állt föl legelőször szólani köztük;
mert makacsul fájó kín szállt a szivére fiáért,
Antinoosz volt ez, kit először lőtt le Odüsszeusz.
Érte zokogva beszélt most köztük szónoki szóval:
"Kedvesek, ím az akhájoknak vétett ez az ember
szörnyen: először sok jó harcost vitt el a bárkán
s elveszitette a görbe hajókat, az embereket mind,
s másokat, íme, megölt, a kephallén nép kitünőit.
Rajta tehát, menjünk, mielőtt ez elérne Püloszba,
vagy pedig isteni Élisz alá, hol epeioszi nép él;
mert hisz ránktapad ám ezután a gyalázat örökre:
még az utódok előtt is csúfság lesz, ha beszélik,
hogy fiaink és sok jó testvérünk megölőjét
nem büntettük meg: számomra nem édes az élet,
és szivesebben a holtakhoz térnék, ha ez így lesz.
Menjünk, meg ne előzzenek ők, kihajózva a vízre."

Könnyeket ontva beszélt, megszánták mind az akhájok.
Ekkor jött közelükbe Medón meg az isteni dalnok
házából Odüszeusznak, az álomtól szabadultan;
és közibük lépett, s elfogta a bámulat őket.
S most nekik ezt mondotta Medón, az okosszavu hírnök:
"Hallgassátok a szóm, Ithaké-beliek: hisz Odüsszeusz
ezt nem az isteni óhajtás ellen cselekedte:
én magam is láttam, mint állt a haláltalan isten
Mentór képében közelében a hős Odüszeusznak;
és hol az isteni férfi előtt bukkant föl az isten
őt buzdítván, hol meg a kérők kerge csapatját
űzte a termen végig, s ők hulltak seregestül."

Így szólt; és elfogta a sápadt félelem őket.
S köztük ilyen szóval szólalt meg az agg Halitherszész
Masztoridész: egyedül látott ez a múltba, jövőbe;
jóakarón fordult hozzájuk, ilyen szavakat szólt:
"Hallgass rám, Ithaké-beli nép, hallgass a szavamra.
Rosszak voltatok, édeseim, mindez csak azért lett:
nem tévén, amit én meg a népek pásztora Mentór
mondtunk, hogy tiltsátok meg fiusarjaitoknak
sok nagy rossztettét és szűntelen ostoba vétkét,
kik vagyonát nyírták, feleségét is megalázták
annak a legjobb hősnek; s hitték, hogy haza nem tér.
S most legyen így, hallgassatok arra, amit kijelentek:
senkise induljon, ki se vonja a bajt a fejére."

Így szólt; ám a nagyobb felük ekkor szörnyü zsivajjal
fölpattant, míg helybemaradtak a többiek együtt;
nem tetszett szívüknek a szó, hanem Eupeithészre
hallgattak: s aztán hadifegyverekért szaladoztak.
Teste köré miután kiki szép ragyogó rezet öltött,
tágastáncterü város előtt gyűltek, seregeltek.
És Eupeithész volt a vezérük: hitte a balga,
hogy bosszút ő áll, s bizony úgy volt, hogy haza többé
nem jön már, hanem ott kell néki betölteni sorsát.

S Zeusz Kroniónhoz ekép szólt ekkor Pallasz Athéné:
"Ó, miatyánk, Kronidész, fejedelmek legmagasabbja,
mondd meg a kérdésemre: mit is rejt bévül az elméd?
Folytatod-é a goromba csatát iszonyú hadizajjal,
vagy mindkettő közt a szövetséget kötöd-é most?"

Erre a fellegtorlaszoló Zeusz válaszul így szólt:
"Lányom, ilyet tőlem minek is kérdesz-tudakolgatsz?
Nem te magad tervelted el ennek a gondolatát, hogy
rajtuk majd Odüszeusz hazatérve megállja a bosszút?
Tégy, amiként akarod, de kimondom, hogy mi az illő:
most, miután bosszút állt már ez az isteni férfi,
kössön mind békét, s legyen ő a király ezután is,
és mi örök feledést boritunk a fiak s a fivérek
elpusztítására: szerethessék ezután is
egymást, mint ezelőtt, bőség és béke viruljon."

Szólt, buzdítva a már rég elszánt Pallasz Athénét,
s útnakeredt ez, olümposzi csúcsrol alászökkenve.

Ők meg a méz-szívű lakomával az éhük elűzték,
majd így kezdte a szót a sokattűrt bajnok Odüsszeusz:
"Egy menjen ki, tekintse, nem értek-e már közelünkbe."
Szólt; és egy fia vén Doliosznak ment ki a szóra:
állt meg a kőküszöbön, s már mind ott látta közelben.
Rögtön Odüsszeuszhoz fordult, szárnyas szavakat szólt:
"Itt vannak közelünkben, azonnal kapjuk a fegyvert!"

Szólt; fölpattantak, fölvértezkedtek azonnal,
négyen Odüsszeuszék és hat fia vén Doliosznak:
s fegyvert öltöttek Láertész és Doliosz vén,
őszhajuak bár, kényszerüségből harci vitézek;
s teste köré miután kiki szép ragyogó rezet öltött,
már a kaput nyitván, ment is ki; előttük Odüsszeusz.
S jött közelükbe egészen a nagy Zeusz lánya, Athéné,
s Mentóréhoz volt az alakja s a hangja hasonló.
Őt látván, megörült a sokattűrt isteni férfi,
s Télemakhoszhoz ekép szólt nyomban, drága fiához:
"Télemakhosz, most megtanulod, mert már oda mégy, hol
férfitusában megválik, kik a legderekabbak,
hogy ne gyalázd meg az őseidet, kik idáig a földön
harcierőben a bátrak közt is messze kitűntünk."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Látni fogod, ha kivánod, apám, hogy ez indulatommal
nem hozok én rátok szégyent, emiatt ne is aggódj."

Szólt; mire Láertész megörült, ezt mondta azonnal:
"Míly nap ez, áldó isteneim! míly szép örömöm van:
gyermekem és unokám a vitézségben vetekednek."

Oldala mellé állt s így szólt a bagolyszemü Pallasz:
"Ó, Arkeisziadész, legjobbik drága barátom,
most könyörögj a bagolyszemü lányhoz, most az atyához,
s nyúltárnyú gerelyed tüstént csóválva hajítsd el."

Szólt, s kebelébe hatalmas erőt fújt Pallasz Athéné:
ő meg a nagy Zeusz lányához küldötte fohászát,
s nyúltárnyú gerelyét tüstént csóválva vetette,
s Eupeithész ércarcu sisakját érte a dárda.
És a sisak nem fogta föl azt, átverte az érchegy:
döngve zuhant le a földre, csörömpölt rajta a fegyver.
Estek elősoraiknak Odüsszeusz és deli sarja,
s őket kéthegyü dárdával, karddal kaszabolták.
S tán valamennyien elhullnak s haza nem kerül egy sem,
hogyha Athénaié, pajzstartó Zeusz atya lánya,
meg nem szólal ekép és vissza nem inti a népet:
"Jó Ithaké-beliek, hagyjátok a háboruságot,
ezt a gonosz viadalt; vér nélkül jőjjön a döntés."

Így szólt; és elfogta a sápadt félelem őket.
Megrémültek azok, s kiröpült a kezükböl a fegyver,
minden a földre esett, hogy az istennő szava zendült:
s vágyva az élet után, város fele futva futottak.
Rettentőt rikkantva sokattűrt bajnok Odüsszeusz,
meggörbülve csapott le, miként magasanrepülő sas.
Ekkor azonban Zeusz füstös villámmal ütött le
éppen erős-apjú nagy Pallasz elé a mezőre.
S most Odüszeuszhoz szólt a bagolyszemü Pallasz Athéné:
"Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
már ne tovább! szűntesd mérgét a közös viadalnak,
meg ne nehezteljen rád Zeusz, az a messziredörgő."

Mondta Athéné; s ő így tett, lelkében örömmel.
És ezután szent békekötést szerzett a hadak közt
Pallasz Athénaié, pajzstartó Zeusz atya lánya,
s Mentóréhoz volt az alakja s a hangja hasonló.