Radnóti Miklós: Hetedik ecloga (elemzés)
Az utolsó időszak verse. 1944
júliusában írta Radnóti a bori munkatáborban, melynek Lager Heidenau
volt a neve, és Žagubica fölött volt a hegyekben. Szögesdrótos kerítések
közt, a táborban születik a vers.
Tudjuk, hogy Szerbiába vitték őket kőtermelésre, útépítésre. Ez az első olyan vers, amelyet a bori lágerben írt Radnóti, s később hazaküldi a táborból. Ez a magyar irodalom legszebb vallomáslírája.
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, –
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Itt nincs a hetes számnak különlegessége, azért a hetedik, mert ez következett a sorban.
A versben részletesen ír a fogolytábor körülményeiről. Meghitt, bizalmas beszélgetést folytat a feleségével, akit odaképzel maga mellé. Ötször szólítja meg őt, a megszólítás gyengéd (látod-e, mondd, lásd stb.)
A távol levő kedvesének mutatja be az életét, vele osztja meg gondjait, érzéseit.
Mindenki egy életet él itt: a fogoly életét. Egy a sorsuk, amely összeköti, egyneművé teszi őket. Több generációt, több kitaszított embert.
Nyugalomban van a test elcsigázottsága, de a lélek nyugtalan, hazafelé vágyik. A költő belső önfegyelemmel, forma és ritmus fegyelmével próbálja ellensúlyozni a megpróbáltatást.
A vers szerkesztő elve a különböző valóságsíkok váltakozása: egyszer a rideg valóság, másszor az álom dominál, a tábor és az otthon képe váltja egymást, a jelen és a múlt mosódik össze, fonódik egybe.
A vers kezdetén esteledik, az egyre nagyobb sötétben már nem látható a szögesdróttal beszegett tölgykerítés. Ez a szabadság, a bezáratlanság illúzióját kelti átmenetileg. Persze, a józan ész azért tisztában van vele, hogy ott feszül a szöges drót.
A képzelet is felszabadul, a testileg-lelkileg megtört foglyok álmukban visszatérnek az otthoni tájakra. Persze még az álomban is teli vannak félelemmel, aggodalommal: létezik-e még az otthonuk, a menedékük? Várják-e őket haza?
Nyugtalan szorongás érződik a „Mondd, van-e ott haza még...?” kérdésben. A költő a veszélyben lévő magyarságra gondol, aztán a költészet értelmére is rákérdez: érdemes-e egyáltalán verseket írni, ha nincsen már, aki megértse őket?
Tudjuk, hogy Szerbiába vitték őket kőtermelésre, útépítésre. Ez az első olyan vers, amelyet a bori lágerben írt Radnóti, s később hazaküldi a táborból. Ez a magyar irodalom legszebb vallomáslírája.
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, –
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Itt nincs a hetes számnak különlegessége, azért a hetedik, mert ez következett a sorban.
A versben részletesen ír a fogolytábor körülményeiről. Meghitt, bizalmas beszélgetést folytat a feleségével, akit odaképzel maga mellé. Ötször szólítja meg őt, a megszólítás gyengéd (látod-e, mondd, lásd stb.)
A távol levő kedvesének mutatja be az életét, vele osztja meg gondjait, érzéseit.
Mindenki egy életet él itt: a fogoly életét. Egy a sorsuk, amely összeköti, egyneművé teszi őket. Több generációt, több kitaszított embert.
Nyugalomban van a test elcsigázottsága, de a lélek nyugtalan, hazafelé vágyik. A költő belső önfegyelemmel, forma és ritmus fegyelmével próbálja ellensúlyozni a megpróbáltatást.
A vers szerkesztő elve a különböző valóságsíkok váltakozása: egyszer a rideg valóság, másszor az álom dominál, a tábor és az otthon képe váltja egymást, a jelen és a múlt mosódik össze, fonódik egybe.
A vers kezdetén esteledik, az egyre nagyobb sötétben már nem látható a szögesdróttal beszegett tölgykerítés. Ez a szabadság, a bezáratlanság illúzióját kelti átmenetileg. Persze, a józan ész azért tisztában van vele, hogy ott feszül a szöges drót.
A képzelet is felszabadul, a testileg-lelkileg megtört foglyok álmukban visszatérnek az otthoni tájakra. Persze még az álomban is teli vannak félelemmel, aggodalommal: létezik-e még az otthonuk, a menedékük? Várják-e őket haza?
Nyugtalan szorongás érződik a „Mondd, van-e ott haza még...?” kérdésben. A költő a veszélyben lévő magyarságra gondol, aztán a költészet értelmére is rákérdez: érdemes-e egyáltalán verseket írni, ha nincsen már, aki megértse őket?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése