Henri Matisse

The Dream

Rivalizálás Picassóval 1900-ban Marquet-val együtt elvállalják a Grand Palais dekorációjának elkészítését a párizsi Világkiállításra. Az 1910-es években ismerte meg Picassót, akivel egy életen át rivalizált. Az I. világháború kezdetétől a Riviérán élt, ekkor született képei kevésbé merészek, inkább újklasszicistáknak mondhatók. 1920-ban Gyagilev balettjéhez tervezett színpadképet és kosztümöket, majd szobrászkodott és sokat utazott. 1939-ben Nizzába költözött, a második világháború idején, mivel nem politizált, hagyták alkotni – az ellenállási mozgalomban részt vevő lánya és felesége viszont börtönbe kerültek. A fauvizmustól fokozatosan távolodó, de azt lelke mélyén soha el nem hagyó Matisse későbbi munkássága során egyre szembetűnőbbé válik a képi világ és a kifejezőeszközök egyszerűsítésének elemi vágya. Egyre inkább érdekelték a nyomótechnikák: francia poéták verseihez készített metszeteket, Jazz című kéziratos könyvének képeit színes papírból vágta ki. Ezt az időszakát “luxusperiódusként” is szokták emlegetni, mert ekkorra már olyan mesterségbeli tudásra tett szert, hogy percek alatt alkotott remekműveket. Louis Aragon írta róla: egyetlen luxusa a festészet volt, “az önmagáért való festés, az érzések és a szellem luxusa, egy szükséges luxus”. A második világháború évei könyvillusztrációk szempontjából voltak különösen gyümölcsözőek. Egymást követően jelentek meg a kötetek: Henri de Montherlant: Mínosz éneke (A krétaiak) (1944); Charles Baudelaire: A romlás virágai (1946); Pierre Reverdy: Arcok (1946); Marianna Alcoforado: Portugál Levelek (1946); Jazz (1947); Pierre de Ronsard: Válogatott szerelmes versek (1947); Charles d’Orléans: Költemények (1950). Az öregkori papírkivágatok végtelenül egyszerű, letisztult formanyelvét és visszafogott modernségét egy egész élet, s mondhatni egy világ választja el az ifjúkori “vad” kísérletezés korszakától. “Már nem foglalkoztat a kérdés, túlélnek-e egyáltalán az alkotásaim, s ha igen, mennyi ideig. Amit csinálok, amit formálok, annak az az értelme, hogy megcsinálom, megformálom; a munkából teljesedik ki az öröm. Még hogy munkából? A játékomból. Én ugyanis játszom, játékkal foglalom le magam, s van e kérdésnek értelme? A legőszintébben a gyermek játszik, mert önfeledten merül bele a játékba. Én is gyermekként játszadozom az ollóval, s egy gyermek aligha firtatja, mi lesz a remek szórakozást jelentő játékból.” Matisse 1948-51 közt az őt ápoló dominikánus apácák vence-i kápolnáját dekorálta. Ágyhoz kötötten már főként csak papírkivágásokat alkotott, utolsó kiállítását is ilyen műveiből rendezték. 1954. november 3-án halt meg, élete utolsó pillanatáig dolgozott. 

A Cultura Magazin cikke csak engedéllyel másolható.

Rivalizálás Picassóval 1900-ban Marquet-val együtt elvállalják a Grand Palais dekorációjának elkészítését a párizsi Világkiállításra. Az 1910-es években ismerte meg Picassót, akivel egy életen át rivalizált. Az I. világháború kezdetétől a Riviérán élt, ekkor született képei kevésbé merészek, inkább újklasszicistáknak mondhatók. 1920-ban Gyagilev balettjéhez tervezett színpadképet és kosztümöket, majd szobrászkodott és sokat utazott. 1939-ben Nizzába költözött, a második világháború idején, mivel nem politizált, hagyták alkotni – az ellenállási mozgalomban részt vevő lánya és felesége viszont börtönbe kerültek. A fauvizmustól fokozatosan távolodó, de azt lelke mélyén soha el nem hagyó Matisse későbbi munkássága során egyre szembetűnőbbé válik a képi világ és a kifejezőeszközök egyszerűsítésének elemi vágya. Egyre inkább érdekelték a nyomótechnikák: francia poéták verseihez készített metszeteket, Jazz című kéziratos könyvének képeit színes papírból vágta ki. Ezt az időszakát “luxusperiódusként” is szokták emlegetni, mert ekkorra már olyan mesterségbeli tudásra tett szert, hogy percek alatt alkotott remekműveket. Louis Aragon írta róla: egyetlen luxusa a festészet volt, “az önmagáért való festés, az érzések és a szellem luxusa, egy szükséges luxus”. A második világháború évei könyvillusztrációk szempontjából voltak különösen gyümölcsözőek. Egymást követően jelentek meg a kötetek: Henri de Montherlant: Mínosz éneke (A krétaiak) (1944); Charles Baudelaire: A romlás virágai (1946); Pierre Reverdy: Arcok (1946); Marianna Alcoforado: Portugál Levelek (1946); Jazz (1947); Pierre de Ronsard: Válogatott szerelmes versek (1947); Charles d’Orléans: Költemények (1950). Az öregkori papírkivágatok végtelenül egyszerű, letisztult formanyelvét és visszafogott modernségét egy egész élet, s mondhatni egy világ választja el az ifjúkori “vad” kísérletezés korszakától. “Már nem foglalkoztat a kérdés, túlélnek-e egyáltalán az alkotásaim, s ha igen, mennyi ideig. Amit csinálok, amit formálok, annak az az értelme, hogy megcsinálom, megformálom; a munkából teljesedik ki az öröm. Még hogy munkából? A játékomból. Én ugyanis játszom, játékkal foglalom le magam, s van e kérdésnek értelme? A legőszintébben a gyermek játszik, mert önfeledten merül bele a játékba. Én is gyermekként játszadozom az ollóval, s egy gyermek aligha firtatja, mi lesz a remek szórakozást jelentő játékból.” Matisse 1948-51 közt az őt ápoló dominikánus apácák vence-i kápolnáját dekorálta. Ágyhoz kötötten már főként csak papírkivágásokat alkotott, utolsó kiállítását is ilyen műveiből rendezték. 1954. november 3-án halt meg, élete utolsó pillanatáig dolgozott.

A Cultura Magazin cikke csak engedéllyel másolható.