Bartók Béla és felesége, Pásztory Ditta 1940. október 30-án érkezett Amerikába. Újvilági életük küzdelmes volt, a rossz anyagi helyzet, az aggasztó európai és magyarországi hírek, a honvágy, a feleségével adott kétzongorás koncertek sora és más gondok miatt megromlott Bartók egészsége, 1943-ban kórházba került. Egészen eddig Bartók egy új darabot sem komponált, bár időközben felmerültek tervek, de ezek nem valósultak meg. A kórházban kapta a felkérést egy zenekari mű megírására. A darabot Serge Koussevitzky, a bostoni szimfonikus zenekar vezető karmestere rendelte meg, a jóbarát, Szigeti József hegedűművész közbenjárására. Ha ez a felkérés nem érkezik, lehet, hogy Bartók utolsó nagy műve a VI. vonósnégyes lett volna, de ezáltal újra megjött az alkotói kedve, és emellett élete hátralévő részében megírta még Hegedű-szolószonátáját, 3. zongoraversenyét és Brácsaversenyét is.
A kedvező hír vagy a gondos kezelés, vagy valószínűleg mindkettő megtette a hatását: Bartók gyorsan felgyógyult, és hatalmas lendülettel látott a komponáláshoz. Augusztus 15-én kezdte a munkát és október 8-án már be is fejezte (legalábbis a kézirat szerint), és ez a másfél hónapnyi idő Bartók munkastílusát tekintve igen rövidnek számít.
A mű premierje 1944. december 1-jén volt, természetesen a Bostoni Szimfonikusok és Serge Koussevitzky közreműködésével. Bartók a bemutatóra rövid szöveget írt a koncert műsorfüzetébe, amelyben magyarázatot fűz a darabhoz. „E szimfónia-szerű zenekari műnek a címét az egyes hangszerek vagy hangszercsoportok koncertáló vagy szólisztikus jellegű kezelésmódja magyarázza. A »virtuóz« hangszerkezelés például az első tétel kidolgozásának fugato-szakaszaiban jelenik meg (rézfúvó hangszerek), vagy a zárótétel főtémájának »perpetuum mobile«-szerű futamaiban (vonósok) és különösen a második tételben, ahol a hangszerek mindig párosával jelennek meg egymást követően, briliáns passzázsokkal.”[1] Bartók tehát azért hívta a művet zenekari concertónak és nem szimfóniának, mert minden hangszerjátékostól bizonyos szintű virtuozitást követel meg, ám túl sok hangszeres kerül a fénypontba ahhoz, hogy a művet sinfonia concertantének lehessen hívni.
1945 februárjában Bartók a mű végét újraírta, amitől egy kicsit hosszabb lett. A kottakiadásban mindkét változat szerepel, és manapság mindkettővel is játsszák. (Forrás: Wikipédia)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése